Hatkor a tábor berber alkalmazottja keltette az egész tábort, végig ment a sátrak között hangos "jala-jala" plusz kopogtatással. Reggeli után megint csak sürgetett minket, mert indultunk vissza a városba. Mi a dzsipp túrára fizettünk be, amiben benne volt egy berber család meglátogatása a sivatagban (elég kemény életük lehet!), aztán napfelkelte nézés egy domb tetején és sandboard. De ez meredek dűne volt, gyakorlatilag mindenki esve ért az aljára. Nekem mindenem tele ment homokkal (még az alsógatyám is...), de a Boti rosszabbul járt ugyanis kiugrott a jobb válla amikor becsukta a dzsipp ajtaját! Szegénynek nagyon fájt és nem is tudta senki vissza tenni, ott semmi kórház vagy hasonló nincs. Szerencsére a tegnapi asztal társaságban volt egy belorusz orvos és ő szakszerűen rögzítette a vállát és adott gyógyszereket (cyril betűkkel de elmondta melyik mire jó) sőt még egy kenőcsöt is adott rá. Szóval így vágtunk neki az egész napos vissza útnak... Szerencsére fokozatosan kevésbé fájt neki. Miután este vissza értünk Marrakech-be, én apával elvittünk minden táskát az új szállásunkra, és én itt maradtam, apa pedig ment a Botival és a Krisztivel az egyetlen ügyeletes magán kórházba, ahol a Botinak altatásban vissza tették a vállát és ő bent is maradt, csak holnap délben jöhet el. Én közben bátran kisétáltam a Jemaa el-Fnaa térre és életem egyik legfinomabb pisztáciás palacsintáját ettem vacsorára és üdítővel együtt 4 euró volt csak! Éjfél után ért vissza a Kriszti és apa a kórházból.
Milán
