Ma egy lelkileg eléggé megterhelő napom volt:
Reggel hétre értem jött apa, ugyanis mentünk Budára az ottani gerinc klinikára a Márkus doktorúrhoz konzíliumra. Mi nagyon pontosan 7:45-re ott voltunk és kaptunk sorszámot, hogy aztán másfél órát üldögéljünk a folyosón, míg végre behívtak, de akkor is talán csak azért, mert apa szólt egy nővérkének... A doktor úr amúgy nagyon szimpatikus volt, de amit mondott az nagyon letaglózott minket: sajnos olyan fokúvá vált a torna és a fűző ellenére is a gerincferdülésem, hogy véleménye szerint ezt így, ilyen hagyományos módszerekkel nem lehet javítani, és csak a műtét segíthet :( Nekem itt percek szinte kiestek, csak hallottam, hogy apa beszél a doktorral, de én alig értettem, de összekaptam magam és miután mérlegeltük, hogy mi lenne, ha nem műtenek meg (30-40 éves koromra rögzülne örökre egy ferde állapotban a gerincem és életem végéig fájna), úgyhogy döntöttünk, és kértük, hogy indítsák el a műtétre felkészülést, a várólista ugyanis több év!!! Engem pedig minél hamarabb kellene műteni, amíg még nem késő! A nagy halom papír átvétele után még vagy egy órát várhattunk a röntgenre is, úgyhogy a mai suli ugrott, mert délre értünk haza. Pontosabban én kértem apát, hogy a mamához vigyen és akkor elhozom az ebédem, csak ő elment vásárolni, úgyhogy mégiscsak hazajöttem és itthon a gondolataimba mélyültem. Hát nem voltam vidám éppenséggel... Anya hozta el az ebédem, és nem jó hangulatomban talált, de aztán ő ment is tovább, én pedig összeszedtem magam és négyre mentem gyógytornára, ami nem csak testileg volt hasznos (ma egy különösen nehéz gyakorlatot vettünk és meg tudtam csinálni!), hanem jó volt az Andival beszélgetni is a műtétről. Hazafelé még tettem egy kerülőt a Kisfaludy felé és vettem pár tutti-juice-t itthonra, és estig megnéztem pár műsor ismétlését letöltve.
Milán
